A Big Font fájl első sorában található speciális kódok megadják a kétbájtos hexadecimális kódok olvasásának módját.
Azokat a betűtípusokat, amelyekben karakterek százai vagy ezrei találhatók, másképpen kell kezelni, mint a legfeljebb 256 karakterből álló, ASCII készletet tartalmazó betűtípusokat. A fájlban végzett kereséshez használt bonyolultabb technikákon kívül a programnak az egybájtos kódok mellett a kétbájtos kódokat is meg kell tudnia jeleníteni. Ezeket a problémákat a Big Font-fájl elején található speciális kódokkal lehet megoldani.
A Big Font alakdefiníciós fájlok első sorának a következőket kell tartalmaznia:
*BIGFONT nchars,nranges,b1,e1,b2,e2,...
Az nchars a láncban szereplő karaktermeghatározások megközelítőleges számát mutatja meg. Ha ez a szám 10 százalékos eltérést mutat, a sebesség csökken, vagy a fájl mérete sérül. A sor hátralévő részében azokat a speciális karakterkódokat (escape-kódokat) adhatja meg, amelyek egy-egy kétbájtos kód kezdetét jelölik. A japán számítógépeken például a kandzsi karakterek a 90-AF és az E0-FF közötti tartományba eső hexadecimális kóddal kezdődnek. Amikor az operációs rendszer egy ilyen kóddal találkozik, beolvassa a következő bájtot is, és a kettőt egyetlen kandzsi karakterré állítja össze. A *BIGFONT sorban a tartománysz érték azt jelzi, hogy az ilyen escape-kódként használt számok összesen hány összefüggő tartományba esnek. A k1 , z1 , k2 , z2 értékek az egyes tartományok kezdő-, illetve zárókódjait adják meg. Így egy japán Big Font-fájl fejlécében a következőt olvashatná:
*BIGFONT 4000,2,090,0AF,0E0,0FF
A *BIGFONT sor után a betűtípus-leíró fájl megegyezik a hagyományos betűtípusokkal, kivéve, hogy a karakterkódok (az alakok számozása) maximális értéke 65535 lehet.